Üdvözöljük a fórumon!
Itt indíthatja el a beszélgetéseket.
Sziasztok! 
Egy hónapja költöztünk el az 5 éves lányommal. 7 év kapcsolat, 5 év házasság után.
Szinte minden tökéletesnek látszott, - az elején - azt gondoltam: "Megbolondult a volt felesége, hogy két gyerekkel elvált ettől a
'főnyereménytől' 🤔🤔🤔. Majd megszületett a mi kislányunk is, beköltöztünk az ő házába és elkezdődött....
3 év után születésnapomra azt kértem, hogy menjünk párterápiára mert azt éreztem, hogy én ebbe bele fogok őrülni, 5 terápiás ülés után kilépett a terápiából.... Majd eltelt kb. 1,5-2 év, és amikor már szomatikus tüneteim lettek, akkor azt gondoltam, hogy biztos nárcisztikus vagyok... elkezdtem utána olvasni és szembe jött a vulnerábilis (rejtett) nárcisztikus fogalma. EKKOR JÖTT A FELISMERÉS! 😱😱😱😱😱🙏🙏🙏🙏😡😡😡😡🫣🫣🫣🫣😱😱😱😭😭
Majd a tudatos tervezés ellenére is vissza szippantott (visszaporszívózás), tudtam, hogy nem fogok maradni, de annak érdekében, hogy anyagilag biztonságban ki tudják lépni még kénytelen voltam benne maradni a kakiban. Szóval egyik pokol után jött a másik, nem tudom melyik volt a rosszabb: a tudatlanul szenvedés, vagy a tudatos tűrés.
Amikor megismertem a működését még utána is borzasztóan nehéz volt, felőrölt az egész, de aztán sikerült! Elköltöztünk. 🙏🎉🙏🎉
Hogy mikor leszek újra jól??? Nem tudom, de a gyógyulás útjára léptünk (szerintem beszélhetek többes számban a kislányomat tekintve).
A felismerés után jártam/járok pszichológushoz, voltam szomatodrámán és tervezek család állításra menni. A testemet és a lelkemet még nem sikerült visszanyernem. Ez lenne most a célom. 
Van vki hasonló helyzetben? 



 a régi önmagam
Sziasztok, én válaszokat próbálok találni az egész kapcsolatomra, ami már 4 éve "müködik" (valahogy). Az elején tényleg jó volt természetes, olyan, amire azt mondod igen, ezt kerestem.
Most már sajnos nem ilyen egyszerű.
Nem történt semmi nagy dolog, legalábbis így érzem, nincs egy konkrét pont, amire azt tudnám mondani, hogy „na, itt romlott el”.
Csak valahogy… más lett minden.
Egyre többször gondolkodom azon, mit mondhatok, mit nem, de inkább formális a beszélgetés. Egyre többször érzem, hogy magyarázkodnom kell, ha valami rosszul esik, inkább lenyelem, mert nem akarok vitát.
Néha olyan, mint régen, kedves, figyelmes, de ez a kevesebb. Ilyenkor megnyugszom, és elhiszem, hogy csak túlreagálom az egészet.
Hogy minden kapcsolatban vannak ilyen időszakok, mert egy kapcsolat sem tökéletes.
Aztán újra jön az az érzés, hogy valami nincs rendben. Lehet hogy én lettem érzékenyebb, mindig én lennék a probléma, nem tudom pontosan, mi ez!? Nem akarok nagy szavakat.
Csak azt tudom, hogy egyre kevesebbet vagyok önmagam. És néha azon kapom magam, hogy nem azt figyelem, én mit szeretnék… hanem azt, hogy ő most milyen hangulatban van.
Nem tudom, merre megy ez.
Csak azt érzem, hogy fáradt vagyok.
És jó lenne végre nem állandóan magamban keresni a hibát. Én kitöltöttem a tesztet és nagyon várom az eredményt, jelenleg nem tudom hogyan és merre tovább.
„Azt hittem, velem van a baj”
Sokáig nem volt neve annak, amiben éltem.
Csak egy állandó fáradtság volt. Egy halk szorítás a mellkasomban. Egy érzés, hogy bármit teszek, sosem elég.
Emlékszem, az elején milyen volt.
Figyelt rám. Kérdezett. Fontos voltam. Úgy éreztem, végre valaki igazán lát. Amikor rám nézett, mintha eltűnt volna a világ. Azt hittem, ez a szerelem.
Aztán lassan változott meg minden. Nem egyik napról a másikra. Nem voltak nagy jelenetek. Csak apró mondatok.
„Túl érzékeny vagy.”
„Ezt most megint félreérted.”
„Más örülne annak, amit kapsz.”
Először védekeztem. Aztán magyarázkodtam. Végül már bocsánatot kértem olyan dolgokért is, amiket nem követtem el.
Volt, hogy sírtam mellette, és ő csak nézett. Nem ölelt meg. Nem kérdezett. Csak várt, míg abbahagyom. Akkor azt mondta:
„Látod, ezért nehéz veled.”
És én elhittem.
Elkezdtem figyelni magam. Minden szavamra. Minden arckifejezésemre.
Mérlegeltem, mit mondhatok, mit nem.
Nevetnem kell? Hallgatnom? Visszavonnom magam?
Egy idő után már nem tudtam, ki vagyok valójában.
Csak azt tudtam, ki nem lehetek mellette.
Volt egy este, sosem felejtem el. A tükör előtt álltam, és hirtelen nem ismertem fel azt, aki visszanézett rám. A szemem fáradt volt. Üres. Mintha valami lassan kihunyt volna bennem.
Akkor kérdeztem meg először magamtól halkan:
„Mi történt velem?”
De a választ még nem mertem kimondani.
Még sokáig maradtam.
Mert reméltem.
Mert emlékeztem a régi mosolyára.
Mert féltem attól, mi lesz nélküle.
És mert azt hittem, ha jobban igyekszem, visszakapom azt az embert, aki az elején volt.
Nem kaptam vissza.
Csak még több csendet.
Még több elfordulást.
Még több olyan napot, amikor úgy éreztem, láthatatlan vagyok.
A felismerés nem volt hirtelen. Nem volt drámai.
Csak egy lassú, fájdalmas ébredés.
Rájöttem, hogy nem azért fáj ennyire, mert gyenge vagyok.
Hanem mert sokáig erős voltam egy olyan helyzetben, ahol senkinek sem kellett volna annak lennie.
Most itt vagyok.
Még mindig félek.
Még mindig hiányzik.
De már tudom: nem én voltam a probléma.
És talán ez az első lépés ahhoz, hogy egyszer újra önmagam legyek.